A sokadik ballagás is olyan, mintha az elsőt ismételnénk. Sokadszorra. Izgalommal teli készülődés, virággyűjtés, takarítás, teremdíszítés, emlékezés. Az együtt töltött évekre. A sok jóra, szépre, kevésbé felemelőre. Minden pillanatra. Melyek közelebb hoztak bennünket a mai naphoz. A sokadikhoz. Csak az idő nem tudja, hogy a sokadikon is mosolygó napsütés rendeltetett, simogató szellővel, büszkén fejet hajtó fákkal. Az esőcseppek, talán siratják a múltat. Azért ilyen az idő. De a síró felhők mögött ott bujkál a jövő napsütése, hite, akarata. A továbblépés izgalma. A ballagás utáni élet. Sokadszor érkezett el a pillanat, mikor is végzőseink elindulnak a nagybetűsbe. A most ballagóink eleikhez híven, iskolájukhoz méltón itt hagyják lábnyomukat. Szívük dobbanásának halk, ámde annál értékesebb és emlékezetesebb hangját, mosolyuk örömét, akaratuk erejét, küzdelmeik izzadság cseppjeit. Az eddig megtett út szent megpecsételése a mai nap. A ballagás napja. A búcsú pillanata. Ami büszkeséggel tölt el mindenkit: szülőket, nevelőket egyaránt. A ballagók is örülnek. Tapsot érdemelnek. Főhajtást. Szépen feldíszített iskolát, meghitt ünnep-perceket. Ezeket a síró felhők árnyékában, az alma máter falai közé „kényszerülve” idén is megkapták végzőseink. Értük öltözött díszbe az iskola, nekik szólt az utolsó csengő, miattuk telt meg rogyásig a sok évig második otthonuknak tartott ódon, nagy, méltóságteljes épület. Nekik énekeltek és szavaltak alsóbb éves társaik, miattuk álltak be büszkén a sorfalba tanáraik. Hogy még egy utolsó pillantással megöleljék kedves tanítványaikat. Méltón elengedve, emlékezetes ünnep-percek keretében megköszönve nekik az együtt töltött éveket. A könnyeikkel küszködő diákok idén is olyanok, mint az elsők voltak. Mindegy hány év telt el. A megható búcsúölelés minden végzősnek jár. Megérdemelten. Akár süt a nap, akár esik az eső.

Czobor Andrea