Egyszer egy szép tavaszi estén a Deseda-tó mélyén a nád mellett a halétterem tele volt vendéggel.

Aznap este a szakács boldogan főzte, sütötte a gilisztát, kagylót, algát, csigát, szúnyoglárvát. A küsz szürke kerek tányérokban szolgálta fel az ételeket, majd miután a vendégek megették, elvitte a keszeghez, hogy mossa el őket:

-        Csillogjon, villogjon! - mondta a küsz.

-        Igenis főpincér úr! - mondta a keszeg.

Az étterem bezárása után a pontyszakács hazafelé tartott. Ám hirtelen odapenderült elé a tavak rémisztője, a csuka.

-        Hallod-e te szakács, úgy hírlik sok a vendéged! – mondta a csuka.

-        Igen! – felelt a ponty

-        Szeretnéd, hogy továbbra is így legyen?- kérdezte.

-        Hát hogyne szeretném!- mondta.

-        Akkor fizess nekem halpénzt és akkor nem eszem meg a vendégeidet!

-        Persze, persze! – mondta rémülten a ponty.

Másnap délben a szakács észrevette, hogy hiányzik a vörösszárnyú keszeg. Megkereste a csukát és kérdőre vonta:

-        Csuka, megígérted, hogy békén hagyod a vendégeimet.

-        De hát én nem tettem semmit – válaszolta a csuka jóllakottan dörzsölgetve a hasát.

-        Jól van, jól van, elhiszem neked, de ha több vendégem eltűnik, hívom Harcsa bácsit.

Az elkövetkező napokban eltűnt a karika keszeg, az ezüst kárász és az angolna is, így a ponty főszakács kénytelen volt segítségül hívni a hatalmas termetű harcsát, aki elvitte a csukát a piszkos börtönbe. A csuka egész úton csak azt hajtogatta:

-        Most nem én voltam, nem én voltam.

De senki nem hitt neki. Mint utóbb kiderült a karika keszeg és az ezüst kárász a tó túlsó végében rokonlátogatáson voltak, az angolna pedig visszaköltözött a szülőhazájába.

„Akit egyszer hazugságon érnek, annak nem hisznek többé, ha igazat is mond.”