Egy évvel ezelőtt csodálkozva néztük az akkori végzősöket, akik tetőtől-talpig kicsípve maguk rohangáltak előttünk a színház folyosóján a műsorra készülődve. Akkor, még bele se gondoltunk, hogy ránk is ez vár.

De mire feleszméltünk, már a csapból is a szalagavató folyt. „Kész lesznek a ruhák?”, „Ki nem tudja még a verseket?”, Ezt alig gyakoroltuk…”, „Holnap megint lesz nulladikba próba?” és hasonló hozzászólásokban volt gazdag a decembert megelőző két hónap. Gyakran voltak viták, veszekedések, sok színes ötlet, kevés idő. Azonban a lelkesedés annál nagyobb. Mindenki gyönyörű és szívhez szóló műsort szeretett volna, mellyel megköszönhetjük azt a rengeteg segítséget és támogatást, amit szüleinktől és tanárainktól kaptunk. Azt szerettük volna, hogy tudják, mennyit jelentenek nekünk és, hogy nevessenek egy jót. Ez volt az ok, ami miatt korán keltünk, ami miatt későn értünk haza.

Hogy mi hajtott még előre? A második családunk, az osztály. Mert volt valami a fáradt ”jó reggeltek”-ben. Amolyan szívmelengető itthon vagyok érzés. Hiába vitatkoztunk annyit, annál többet nevettünk táncpróbákon, annál többet pityeregtünk közös éneklés közben.

Már számos próbatételen átestünk, mégis úgy gondolom, a szalagavató és annak előkészületei voltak azok, amik igazi közösséggé kovácsoltak minket.

Egymást segítettük, nyugtatgattuk a nagy napon, december negyedikén alig fél órával a műsorkezdés előtt, mikor már tapintható volt a feszültség. És ott voltunk. Ott álltunk tanáraink, családunk, barátaink előtt a fényben. Semmit sem láttunk, csupán a sötétségbe vesző alakokat. Egymásra néztünk, szorongattuk a mellettünk álló kezét, tudtuk: most csak egymásra számíthatunk, ezt együtt kell csinálnunk.

S egy szempillantás alatt vége is lett. A fél órás műsor alig tűnt öt percnek, egymás után jöttek az események. A szalagfeltűzéskor hallani a saját nevünket, megkapni a diákévek végét jelző piros-kék szalagot osztályfőnökeinktől, azokban a csodaszép fehér ruhakölteményekben táncolni a színpadon mind-mind felejthetetlen emlékek.

Az ünnepi műsor után a színházterem előtt koccinthattunk szüleinkkel, barátainkkal, tanárainkkal, meghívott vendégeinkkel a mögöttünk álló 4 évre és az előttünk álló időszakra. Szeretnénk megköszönni mindenkinek, akik fáradtságos munkával segítettek nekünk és velünk együtt izgulták végig a produkcióinkat! Köszönjük ezt az életre szóló élményt!

Patka Henrietta

12. B