2014. október 22-én tartottuk az 1956. évi forradalom és szabadságharc kezdetének 58. évfordulója és a Magyar Köztársaság 1989. évi kikiáltásának tiszteletére rendezett ünnepélyes megemlékezésünket.

A Himnusz után Bali István tanár úr ünnepi beszédét hallhattuk, aki úgy emlékezett meg a fővárosi egyetemistákról és a tüntetésükhöz csatlakozó százezres tömegről, hogy e bátor emberek világtörténelmet írtak 1956. október 23-án. „A magyar forradalom (...) messze felülmúlt minden antikommunista megmozdulást, ami valaha is lezajlott a kommunista világrendszer fennállása alatt. A szabadságszerető magyarok ismét megmutatták a világnak, hogy nem viselik el az idegen uralmat, bármennyire legyőzhetetlennek látszik is az aktuális gyarmatosító birodalom. (...) Az ötvenhatos forradalom (...) emléke azt üzeni nekünk: egy nemzet szabadsága, egy ország függetlensége nem magától értetődő adottság, hanem olyan érték, amelynek megszerzéséért és megtartásáért újra és újra meg kell küzdeni.”

A tanár úr ünnepi beszédét követően az Irodalmi színpad és az Énekkar közös, rendkívül színvonalas, látványos és tartalmas műsorát láthattuk.

„Fiatalok! Vulkán felcsapó lángjai!

Amit tettetek, legendába illő!

Láttam szép fejeteket fegyverre hajolva,

tankok rátok szegezett tűzokádó torkát.

Ültetek füstölgő falakon, csapzottan,

farkasszemet nézve, hősen a halállal.

Március fiai, októberi ködben,

éjszakai útjaink lobogó szép fáklyák!

Verje meg az Isten, veretlen ne hagyja,

lobogó hitünket ki lábbal tiporta,

s az idegen fegyvert ölelésünkre hozta!”

A színpadon megelevenedett a történelem a fiatalok lelkes és hiteles játékával - az iskola diákjai, tanárai legnagyobb örömére. A diákok felkészítője, a műsor összeállítója Radványi Éva tanárnő. Munkájukhoz szeretettel és tisztelettel gratulálunk!

Az ünnepélyes megemlékezést a Szózat közös eléneklése zárta.

Az 1956. évi Forradalom és Szabadságharc kezdetének 58. évfordulója,

és a Magyar Köztársaság 1989. évi kikiáltásának tiszteletére rendezett

ünnepélyes megemlékezés

– ahogy készült –

Virágzó korszaka az idei év a közgázos diákszínpadnak. A mostani kilencedikesek rendkívül érdeklődők az iskola programjai iránt, s így nem is volt kérdéses, hogy ifjú diákszínpadosokat köszöntsünk köreinkben. Először csak azt hittem, három-négy emberről van szó – aztán kiderült, hogy kicsit több mint tíz emberrel bővült egy hét leforgása alatt a kis csoportunk. Nagyon tehetségesek az újak, s Éva néni úgy határozott, szerepeltetni fogja őket az 2014. évi október 23-ai megemlékezésen. A nagy problémát a szereposztás jelentette. Mivel sokan voltunk, nem mindenkinek jutott most szerep, de az olvasópróbán Éva néni mindnyájunknak megígérte, hogy minden diákszínpados kiteljesedhet majd az elkövetkező műsorokban, ami még vár ránk. Miután letisztáztuk a szereposztást, Éva néni mindenkitől azt kérte, hogy alaposan ismerjük meg az egész forgatókönyvet, és ha valaki hiányozna, felkészültek legyünk a többi, eredetileg nem nekünk rendelt szövegekkel kapcsolatban is.

Mindenki lelkiismeretesen készült az októberi megjelenésünkre, s a következő találkozónk alkalmával már valóban véglegesítettük a sorrendet. Éva néni mindenkire nagy hatást gyakorolt, mikor történeteket mondott az 1956-os évekről, hogy ráhangoljon minket az eseményre. Elmesélte, hogy mennyi magyar fiatal ment ki külföldre, s mekkora kétségbeesés uralkodott az otthon maradottakon, mikor lezárták a határokat, és lehetetlen volt a be- és kijárás az ország területéről, s mindenki néma csenddel képzelte bele magát ebbe a tragikus helyzetbe. Lángoló, hősi tettekről is kaptunk rövid részletezést, s a szörnyű végkimenetelt, a megtorlást sem felejtette el közölni velünk a tanárnő.

Ezután következett a tanulási folyamat. Zenés-prózai előadásra készültünk, így mind a diákszínpad, mind az énekkar részt vállalt a műsor megvalósításában. A mi szövegrészeink között felcsendülő zenei bejátszások megalapozták a műsor hangulatát, de a döntő felelősség a mi kezünkben volt. Mozognunk is kellett, valamint alkalmazkodni egymáshoz, így rengeteg alkalommal sajátítottuk ki magunknak az iskola pingpongtermét csak arra áldozva az időnket, hogy megszokjuk, mikor merre menjünk, mikor forduljunk vagy mozduljunk el az adott pozíciónkról. Olykor bizony nagyon fárasztó volt a sok próba, vagy az, hogy nyolcadik, kilencedik órában, vagy akár tovább is bent kellett maradnunk az iskolában emiatt, de úgy érzem, igen is megérte ezért dolgozni.

Eljött október 22-e, és közeledett az előadás időpontja. A fiatalabb diákszínpadosaink egy kicsit féltek a szerepléstől, de mindenkin jóindulatú izgatottság uralkodott. Délelőtt az énekkarral összehangolva próbáltunk, egy pár változtatást kellett még megjegyeznünk, majd indultunk át a Mező aulájába, hogy egy gyors főpróbát tartsunk még azelőtt, hogy tanáraink, diáktársaink is megérkeznek. Ekkor már mindenki idegesebb volt, de nem hagytuk, hogy ez a munkánk rovására menjen. A kamerák láttán ugyan meglepődtünk, de csak még elszántabbak lettünk, hogy a legtökéletesebb előadást adjuk elő.

Az ünnepi beszédet Bali István tanár úr mondta, majd következett az énekkarosokkal közös műsorunk. Mikor a helyünkön álltunk, és szembenéztünk a közönséggel, már nem volt meghátrálás. Szerencsére ebben a felfokozott állapotban is minden tökéletesen zajlott. Minden mozgás, minden szöveg, minden lépés, minden vers strófa a megfelelő pillanatban és módon történt és hangzott el. Elképesztő volt látni diáktársainkon a figyelmet és a fegyelmet, azt, hogy kicsit beleérzik magukat a helyzetbe és hogy mennyire feszülten, csendben nézték az eseményeket. Mindenkit érdekelt az előadásunk, és ez, valamint a bennünk zajló izgalom fantasztikus megfelelési kényszert adott számunkra. Felemelő érzés volt az egész, s arra gondoltunk, megérte mindez, hiszen kemény, fárasztó, hosszú munkánkért az előadás után mindenkitől csak dicséretet és elismerést kaptunk. Többet nem is kívánhatnánk…

Mrena Mónika 10. B