Iskolánk énekkara a Jókai Mór Művelődési és Szabadidő Központtól felkérést kapott a március tizenötödikei városi ünnepségen való szereplésre. Rajtunk kívül a Teleszterion Színházi Műhely, a JMSZK Vadvirág Néptáncegyüttes, a Pápai Nyugdíjas Egyesület irodalmi önképző köre és kórusa is meghívást kapott a fellépésre, valamint még velünk egyidős diákok is, a TheaTürr, a PSG Színkör, a Theátrum Színkör tagjai, s az Erkel Ferenc Ének-zenei Általános Iskola zászlóforgatói is.

Amikor énektanárunk, Radványi Éva tanárnő megosztotta ezt a hírt a kórus tagjaival, kicsit megdöbbentem a lehetőség hallatán, de örömmel bólintottam rá. Igazából nem pontosan arra számítottam, ami végül bekövetkezett. A népdalok, amiket kaptunk, mindenki számára ismerősek voltak, hiszen ki ne ismerné a „Még azt mondják nem illik” dallamát, vagy a híres Kossuth verbunkot, mely így kezdődik: „Huszárgyerek, huszárgyerek szereti a táncot”.

A dalokat minden kórustag, aki elvállalta a plusz munkát, lelkiismeretesen megtanulta, s mikor egy nap összegyűltünk a díszteremben, szembesültünk a próbarenddel; fiúkon és lányokon egységesen halk döbbenet lett úrrá, szinte hallottam, ahogy a fejekben kattognak a fogaskerekek: „Melyik busszal menjek haza? Hogy jutok vissza a kollégiumba? Hogy szervezhetném meg ezt az egészet?”. Ugyanis két alkalommal is elhúzódhat a próba akár este nyolcig is ─ tudtuk meg. Ami pedig további meglepetést okozott, az az öltözék volt; mindenkinek egységesen ballonkabát volt előírva fellépő ruhaként.

Aztán a következő hét elkezdődött, és furcsán nem a fáradság maradt meg bennem leginkább, hanem a felhőtlen boldogság és egyfajta különös izgalom. A próbák a JMSZK színháztermében zajlottak. Kicsit meglepett, mikor megtudtam, hogy élő zenei kíséretre kell majd énekelnünk, melyet a Dűvő Zenekar biztosított nekünk, de jobban belegondolva, valóban így természetes.  Azért nem volt egyszerű dolgunk; voltak pillanatok a próbán, mikor eltértünk a ritmustól és szétcsúszott az egész dal, de alapjába véve kedvezően vettük az akadályt. Csak odafigyelés és koncentráció kellett a közös produkcióhoz.

Komáromi Sándor, a műsor megálmodója és rendezője – bár a munkát rendkívül komolyan vette – nagyon könnyen teremtett oldott hangulatot már a bemutatkozás alkalmával is, s szinte azonnal rokonszenvet éreztem iránta. Ami nagyon tetszett az egészben, az volt, hogy nem csak úgy álltunk a színpad szélén és énekeltünk, hanem minket is az események szerves részeivé tettek, csakúgy, mint a nyugdíjas kórus tagjait, akik hasonló lelkesedéssel élték bele magukat a szerepükbe. Érdekes volt egy nálunk jóval idősebb korosztállyal dolgozni, de ők mind nagyon kedvesek és élénkek voltak. A ballonkabát-akció is sok embernél sikerrel zárult; nem egy rendkívül nagy és érdekes ruhadarab került elő a polcok mélyéből vagy a padlás rejtett zugaiból. A hajunkat – a néptáncosokhoz hasonlóan -–mi Közgázosok is mindannyian befontuk, hogy a szabadtéri előadáson ne zavarjon bennünket.

Az ünnepség előtti órákban mindenki nagyon izgatott volt. Az időjárás-jelentés nem épp nekünk kedvezett, hiszen elég nagy szelet jósoltak a fejünk fölé, ami végül le is csapott ránk egy gyenge eső formájában. De annyira nem zavart minket, sokkalta inkább elvonta a figyelmünket a bevonuló huszárcsapat vagy a szalutáló katonák. Szinte természetesnek hatott, hogy a lelkes munka gyümölcsöző volt; mindenki nagyon jól érezte magát a kamerák és a nézők kereszttüzében, hiszen  tudtuk, hogy valami nagynak, valami fantasztikusnak vagyunk a létrehozói.

A legszebb és legemlékezetesebb pillanat mindenképpen az volt, mikor idősek átadták a zászlókat a fiatalabb diákoknak. Az üzenet egyértelmű volt: „mi, az öregebb, többet látott, bölcsebb véreitek rátok bízzuk sorsunk biztonságát, a kezetekbe adjuk erőinket, s most eljött a ti időtök is megszabadítani az országot minden rossztól és bűnöstől.”

Bevallom, néha kicsit akadályozó tényező volt a rengeteg szereplő, de talán ezért volt olyan szép ez az egész; hogy ilyen sokan, ennyiféle korosztályból egy célért állunk az emberek előtt; hogy megmutassuk, nem szabad félvállról vennünk nemzetünk sorsát, s becsüljük meg azt, amink van ─ hogy magunkénak tudhatunk egy hazát. Felszabadultan énekeltünk és büszkék voltunk arra, hogy mi is részesei lehettünk egy ilyen nagyszabású, nemzeti eseménynek.

Mrena Mónika 9. B

http://papa-ma.hu/cikk_reszletes.php?id=11073