Jókai Mórra emlékezett a Közgáz

Beküldve: 2013. február 18. - 20:24

„Jókai egy egész boldog világ, tele millió alakkal, színnel, ragyogással, naiv és ellenállhatatlan varázzsal. Jókai a magyar levegő."

(Móricz Zsigmond)


A Közgáz 2013. február 18-án 8-kor megemlékezett Jókai Mór születésének 188. évfordulójáról. Magyar Ádám (12. A), Németh Nikolett (11. C) és Udvardi Erik (11. C) műsorát az iskolarádión keresztül figyelhették az iskola diákjai és tanárai, az emlékezés koszorúját pedig Fejes Kitti (12. A) helyezte el a bejáratnál lévő dombormű és mécses alá.
Jókai Mór hosszú éveken át iskolánk névadója volt. Úgy gondoljuk, hogy a volt pápai diák emlékét méltó módon kell megőriznünk.

 
* * * * * * * * * * * * * * *


„Elmondom az egész titkomat, utánam csinálhatja akárki.
Vagy egy vezéreszme érik meg agyamban, vagy egy történelmi adatra találok, vagy lélektanilag megoldatlan esemény merül fel előttem. Ez mind ötlet, adomány, lelet, mint a csigahalásznál a gyöngy.
Akkor ehhez meg kell találnom az alakokat, amik ezt a történetet keresztülviszik. Ez már tanulmány. Sok fejtörés, megfigyelés, válogatás kell hozzá. Útmutató a korszak, amelyben a történet játszódik; de azt megválasztani már az ítélőtehetség dolga, mert nem minden mesét lehet akármely korba áthelyezni. A megfelelő korszak szokásait, fogalmait, hangulatát, uralkodó eszméit, külső divatját, néha még a kifejezéseit is át kell tanulmányozni; a történet színhelyét többször beutazni, tájképek, népviseletek rajzait felvenni, műhelyek technikai titkait ellesni.
Amikor aztán ez megvan, akkor maguknak az előteremtett alakoknak kell kidolgozniuk a regénymese egész szövevényét. Itt már együttműködik a képzelet az emlékezettel. Én ekkor oda helyezem magam az egyes alakok lelki világába: bennük élek. Ez nem jár mindig gyönyörűséggel: vannak emberi indulatok, amelyek lelki egyéniségemmel ellenkeznek; a kéjenc, a gyilkos, a fösvény, a zsarnok, a szívtelen kedély hangulatának szuggerálása fájdalommal jár; a kétségbeesett öngyilkos idegzavara kínoz, az ateista ridegsége borzaszt; de nem tudok másképpen írni, s a képzelt alakok szenvedése könnyekre fakaszt. Ezért föltétlen magányra van szükségem, mikor kigondolom a regényemet. Járkálva dolgozom, ezért tudok többet és jobbat írni nyáron, künn a fák alatt, mint télen a falak között. Elébb az egész regényt apróra kidolgozom, a fejemben, a legutolsó dialógig, s mikor már leülök írni, akkor olyan sebesen írok, hogy egy szótörlés sem fordul elő a papíron. Munkáimnak egész tömegét saját kezűleg írtam (valaki kiszámította 72 millió betűt); s most is ugyanolyan mákszemnyi gömbölyű betűkből áll az írásom, amiken nem látszik a kéz reszketése. Amit írok, azt mind érzem. De velem egyidejű korból vett regényalakjaim mind élő emberek, s ha rendkívüliek is, de valóságosak.
Lehet, hogy ha nem így csinálnám a regényeket, hanem úgy, mint a szerencsésebb mesterek, akik nem benne élnek alakjaik meséjében, hanem maguk előtt látják azokat, s kívülről mintázzák őket, akkor alakjaim jobb lábon állnának.
De mi lenne a szárnyaikból?
Már ezt a hibámat meg nem javíthatom. Vénebb leszek, de bölcsebb nem. Így kell a közönségnek elfogadni - hibáimmal együtt."     (Részlet Jókai önéletrajzi írásából)


Tóthné Pál Gabriella