Pápai Gazdasági Szakképző Iskola és Kollégium

Iskolánk október 22-én tartotta az 1956-os forradalom 54., és a Magyar Köztársaság kikiáltásának 21. évfordulója alkalmából iskolai megemlékező ünnepélyeit.

A Közgáz reggel 8.00 órai kezdettel a Jókai Mór Művelődési Központ színháztermében, a Mező 11.45 órai kezdettel a tagintézmény aulájában tartotta emlékező műsorát. Az ünnepi beszédet mindkét intézményben Bartosné Illés Zsuzsanna, magyar-történelem szakos tanár mondta el, a műsorokat a két intézmény diákszínpadának és énekkarának összeállításában és közreműködésében tekinthették meg a tanulók és tanáraik.

A nap folyamán a közgázos diákszínpad és énekkar - a tavalyi évhez hasonlóan - a Pápai Bázisrepülőtér parancsnokának meghívására ünnepi műsorát a repülőtér nagytermében is előadta, valamint közreműködött az október 23-án 17.00 órai kezdettel megrendezett városi megemlékezésen is.

Bartosné Illés Zsuzsanna tanárnő ünnepi beszéde:

Tisztelt ünneplő Közösség!

A mai napon az 1956-os forradalomra és szabadságharcra emlékezünk.

Ha van tudás, van emlékezet.

Mi és miért történt 54 évvel ezelőtt?

1956. október 23-án egy nép kiáltott: elég volt! Miből lett elege a magyar népnek?

Abból, hogy a magyar kommunista párt vezetői a megszálló szovjet erők támogatásával arctalan, engedelmeskedő tömeggé, alattvalóvá akarta süllyeszteni a magyarságot. A Rákosiék irányította diktatúra nem tűrte az önálló, saját értékrend szerint szerveződő közösségeket, a marxizmustól-leninizmustól különböző eszmét, a hagyományos paraszti életformát. Vallásüldözéssel, a hazaszeretet tiltásával, súlyos börtönbüntetéssel, államosítással, vagyonelkobzással, kitelepítéssel akarták megtörni az embereket. A legidősebb kitelepített 94 éves volt. Osztályidegen, osztályellenség lett minden társadalmi réteg - korhatár nélkül.

A kommunista diktatúra vezetői és kiszolgálói megfélemlítéssel tartották ellenőrzésük alatt a társadalmat. Az állami terror rettegett eszköze az ÁVH volt. A szadista tisztek és verőlegények megkínozták a testet, megalázták a lelket. Megszűnt a jogbiztonság. A politikai diktálta az ítéleteket, többek között a Mindszenty-perben Rákosi belejavított a vádiratba. A koncepciós perek beismerő vallomásait a pártközpontban fogalmazták meg, a vádlottak betanulták és elmondták. Az életfogytiglan, az akasztófa és a kötél már nem volt színjáték. Egy politikai viccért, ha valaki megkérdezte: Elvtárs, ez már a kommunizmus, vagy lesz ennél még rosszabb is? 1-2 év börtönbüntetést lehetett kapni.

Az ügynökhálózatot kiterjesztették az egész országra. A besúgók ott voltak a gyárakban, hivatalokban, templomokban, iskolákban, beültek történelemórára, a diákoktól tanáraik politikai nézeteiről kérdezősködtek. A bizalmatlanság, a félelem a mindennapok részévé vált, ami szétzilálta az összetartozás érzését: „hol zsarnokság van, ott zsarnokság van az apai tanácsban, az anya mosolyában, abban, ahogy a gyermek idegennek felelget."

A munkatáborok felszámolása után a kitelepítettek eredeti lakóhelyükre, lakásukba nem térhettek vissza, rokonoknál húzták meg magukat, vagy szobát, istállót, ólat vettek ki albérletbe. Velük szemben a vezető kádereknek sok kiváltság jutott: a budai hegyekben kaptak villát, vagy elkobzott lakások tulajdonosai lettek. A rendszer által meghurcoltaknak a gyermekei hosszú ideig vagy sohasem tanulhattak tovább. A felső pártvezetés gyerekei felvételi ponthatár nélkül bekerülhettek főiskolára, egyetemre. A több nyelven tudó, egyetemi végzettségű, osztályidegennek bélyegzettek is csak segédmunkásként dolgozhattak. A rendkívül alacsony iskolai végzettségű pártkáderek nem tudás, képesség alapján emelkedtek ki, hanem a politikai megbízhatóság számított.

De a kommunistáknak sem volt minden egyszerű, gyakran kellett igazodniuk. A kommunista elvtárs lelkesen tapsolt, amikor Kádár János belügyminiszter letartóztatta Rajk Lászlót. Lelkesen tapsolt Rákosi elvtársnak, amikor letartóztatta Kádárt. Lelkesen tapsolt, amikor Nagy Imre háttérbe szorította Rákosít, lelkesen tapsolt, amikor Rákosi kizáratta a pártból Nagy Imrét.

A kommunista elvtárs lelkesen tapsolt, amikor 1956. október 23-án 13 órakor a belügyminiszter betiltotta az egyetemisták által a Bem térre meghirdetett tüntetést. Másfél órával később ugyanaz a belügyminiszter engedélyezte a demonstrációt. A kommunista elvtárs nagy gondban volt. Tapsoljon, vagy kivárjon, hátha már nem a belügyminiszter képviseli a párt helyes irányvonalát.

A hatalom 1956. október 23-án tanult meg félni. A magyarság ezen a napon szabadult meg félelmétől. A felvonuláson a fiatalokhoz nagy tömeg csatlakozott. A tiszta tekintetek, mosolygó arcok érzékeltették, milyen zsarnoki rendszerből szabadultak ki: „Ragyogó arcuk, mint a márvány, Isten elé tett fényes kiáltvány."

Feltört az erőszakkal elfojtott nemzeti érzés az emberekből. Nem vörös zászlók, hanem nemzeti színű lobogók alatt vonultak, nem az Internacionálét, hanem a Himnuszt énekelték (előtte nemzeti fohászunkat utcán nem lehetett énekelni). A tüntetők kivágták a szovjet típusú címert a zászlókból, megszületett a forradalom jelképe: a lyukas zászló. Ott vonult a pesti utcákon, tereken, majd az egész országban a szabadság, az igazság. Olyan jelszavakat kiabáltak az emberek, amelyeket otthon is legfeljebb suttogni lehetett: „Ruszkik haza!", „Aki magyar velünk tart!"

„Népvándorlást idéző mámor zúdult a lapító csöndbe szokott utcákon."

A szétszórt tömegből néhány perc alatt nemzet lett.

A követeléseket az egyetemisták fogalmazták meg:

• függetlenséget a szovjet csapatok kivonásával
• demokráciát a többpártrendszer visszaállításával, szabad választással, a véleménynyilvánítás szabadságával.

A magyarság óriási többsége támogatta ezeket a célokat.

Este a gyűlölt diktátornak, Sztálinnak hatalmas szobrát a térdénél elvágva tudták ledönteni. Az emberek ujjongtak, mintha az egész kommunizmust győzték volna le. Ekkor szintén megszületett a népi humor: Sztálin már október 23-án kirakta a csizmáját.

A Rádiónál az ÁVH-s fegyverhasználat megfélemlítő, megtorló jelegű volt, ez vezetett az épület ostromához. A fegyveres harc a szovjet csapatok október 24-ei beavatkozásával szabadságharccá változott. Tizenévesek alig elkezdett életüket kockáztatták: „fiatal vérük folyt már az első esten, Egy örökre szent évszámú kedden."

A harcból 3 nap múlva hazatérő 15 éves fiú azt mondta: „édesapám visszamegyek, a fiúk várnak!" Az apa hosszú hallgatás után rábólintott. Felelőtlen ez az apa? Lehet, hogy a halálba küldi gyermekét! Vagy ellenkezőleg. A haza iránti felelősség vezérelte?

Kedves Diákok! Ti indultatok volna harcolni a szabadságért, veszélyeztetve az életeteket?

Tisztelt Tanárnők, Tanár Urak! Mi elengedtük volna a gyermekünket, vagy kétségbeesve, könyörögve próbáltuk volna otthon tartani?

A sorsfordító idő emberpróbáló kérdései ezek. Nem ítélhetjük el azt, aki nem Antigoné-típusú hős, aki nem tudja feláldozni fiatal életét, boldogságát a nemes eszméért. De kötelességünk tisztelettel emlékeznünk a bátorság, a helytállás, az erkölcsi tartás, a hazaszeretet tanúságtevőire, a hősökre, mártírokra: az orosz tankokat kilövő tizenéves fiúkra és lányokra, a védtelen, békés tüntetőkre irányított sortüzek áldozataira. A brit nagykövetség jelentése arról tudósított, hogy az október 25-ei Kossuth téri vérengzés után 12 teherautóval szállították el a halottakat.

November 4-én ágyúdörgésre ébredt Magyarország. Ott, abban az ágyúszóban, lánctalpcsörgésben az zúgott, hogy nem leszünk a szabad világ tagja. Az arcokon ismét riadtság tükröződött, az ajkak újra elnémultak.

November közepére Budapesten a fegyveres harcok befejeződtek. Ezt követően központi irányítás nélkül folyt még egy ideig a küzdelem a Mecsekben és a Bakonyban.

A hatalmas szovjet túlerő eltiporta a magára hagyott magyarság függetlenségért vívott önfeláldozó harcát. Az idegen hatalom megdöntötte a Nagy Imre vezette törvényes, demokratikus magyar kormányt, és Kádárt helyezte az ország élére.

Népünk hősi küzdelme kivívta a nagyvilág csodálatát. A spanyolok és a svájciak bojkottálták a melbourne-i olimpiát, a hollandok a megnyitó után hazautaztak, kifejezve a magyarok iránti szolidaritásukat. A távoli Honduras költője kegyelettel emlékezett a magyar mártírokra: „S kik nyugszanak már magyar föld alatt, értük álljunk meg egy szóra, kikben volt még hősi jellem, harcolni Moszkva hordái ellen." Az angol, német, francia történeti munkákban Magyarországról szinte csak 56-tal kapcsolatban írtak. Hazánk ekkor került be a világtörténelembe. John Kennedy, az USA elnöke azt hangoztatta, hogy 1956. október 23-a örökké élni fog a szabad emberek és nemzetek krónikájában. 

Amiért a világ csodálta a magyarságot, ugyanazért hazánk új vezetői kegyetlen megtorlást alkalmaztak, hogy 56 soha többé ne ismétlődhessen meg, s az ország újra rettegjen. 350-400 forradalmárt kivégeztettek, sok ezer embert bebörtönöztek. A munkástanácsok a politikai ellenállást folytatták. Az őket támogató fegyvertelen tömegbe lőttek 56 decemberében Tatabányán, Miskolcon, Egerben. Salgótarjánban az egyik egység lezárta a mellékutcákat, hogy a tüntetők ne tudjanak a térről távozni. A sortüzek áldozatainak többségét, köztük gyerekeket, várandós anyát, hátulról, menekülés közben érték a találatok. A lövések nem oszlatás céljából, hanem gyilkos szándékkal dördültek el.

Neveket akarok hallani, kik 56 hóhérai - szól a követelés a Kárpátia együttes dalában.

Halljunk neveket!

Kádár János 57 decemberében kijelentette: 56 novemberében 1600 fasisztát tudtunk volna másvilágra küldeni, de akkor ehhez nem volt erőnk.

Biszku Béla szerint, aki belügyminiszterként közvetlenül irányította a forradalom utáni megtorlást, a politikai jellegű cselekményeknél sok az enyhe ítélet és viszonylag kevés a fizikai megsemmisítés.

Marosán György fenyegetett: Lövetünk Csepelen, hogy holnap ne sokkal többre kelljen lőni.

Domokos József, a Legfelsőbb Bíróság elnöke megfogalmazta: a proletárdiktatúra bírái vagyunk, kötelességünk, hogy azokat, akik a proletárforradalomra kezet emeltek, kíméletlenül megsemmisítsük.

A történelmi felelősség róluk lemoshatatlan.

Még holtukban is meggyalázták a forradalmárokat. Az 1951-52-es kegyeletsértő, embertelen gyakorlattal megegyezően, álnéven, összedrótozott kézzel, kátránypapírba tekerve, gyakran egymásra fektetve földelték el őket, az örök feledtetés szándékával, hogy emlékük se maradjon, mert, ha nincs tudás, nincs emlékezet. El akarták tüntetni a mindennapokból is az 56-os számot. Az évszázad aszu évjárata 1956, a forradalom éve volt, de csak 57-es címkét ragaszthattak a borospalackokra. Megint hazudtak éjjel, hazudtak nappal. Ellenforradalomnak gyalázták 1956 csodáját. De a sok hazugság sem tudta beszennyezni a tiszta forradalmat.

Még 1988-ban is gumibotozták a rendőrök az 56-ra emlékező védtelen embereket, felvonultatták a vízágyúkat, könnygázt vetettek be. Az 1989-ben kezdődő változások törték meg a csend évtizedeit. Megszólalt az igazság! Elkezdtük 56-ról lemosni a gyalázatot. A tudatlanság és a feledés újabb november 4-ét, a forradalom és szabadságharc újabb leverését jelentené. Tudnunk kell, hogy mire voltak képesek a magyarok 1956-ban. Tudnunk kell, hogy dédszüleink, nagyszüleink milyen sorstragédiákat éltek át. Ha van tudás, van emlékezet. Sohasem felejthetjük, hogy 56 gyönyörű, tiszta lángolása volt a magyar népnek. Emlékezzünk arra, amit az egész nemzettel el akartak feledtetni!

Emlékezzünk a diktatúra áldozataira: a levert veséjűekre, a letépett körműekre, a halálra kínzottakra,

az ifjúságukat, egészségüket, reményeiket birkahodályokban, istállókban hagyó kitelepítettekre, az évtizedek múltán is álmukból felriadókra!

Emlékezzünk 1956 áldozataira, akiknek „a lelke már a csillagokban, az ég oltárán örökre ott van!"

Emlékezzünk a fiatal hősökre, akikről Illyés Gyula büszkén írta: „Nem lehet elveszve az a nemzet, amelynek ilyen ifjúsága van!"

Emlékezzünk a több mint 30 évig temetetlen holtakra és a sortüzek áldozataira!

Emlékezzünk a túlélők szenvedéseire: a börtönbe vetettekre, a fogdán kívül is rabságban, a megfigyelés, a hátrányos megkülönböztetés korlátai között tartottakra!

Emlékezzünk a most is közöttünk élők dicső tetteire!

56 mártírjainak már domborulhatnak sírjai. A 301-es parcellában a nemzet már leróhatja kegyeletét.

Nekünk ma már ki kell mondanunk: Íme a múlt, a múlt, ahogy megtörtént. Íme a gyilkosok, íme az áldozatok!

Tisztelt Emlékezők! Az 1956-os forradalom és szabadságharc hősei azt a hitet hagyták örökül, hogy az igazság győzhet a hazugsággal szemben, a szabadság diadalmaskodhat a zsarnokság felett, Ez a győzelem 56-ban rövid ideig tartott.  Egészen más harcolni a szabadságért, mint örökölni. 1989-ben ajándékba kaptuk a szabadságot, de ez az 56-osok ajándéka is! Jelcin, orosz elnök, az USA-ba való látogatásakor nyilatkozta: „A kommunizmus hanyatlása 1956-tal kezdődött." 56-ban a nyugati hatalmak kellő elszántság, érdekeltség, erő hiányában „hagyták vérbe fagyni ezt a népet." Évtizedek múlva a történelem igazságot szolgáltatott. 1989-ben a magyar társadalom a nemzetközi körülmények kedvező alakulása eredményeként kezdhetett hozzá a demokratikus jogállam megteremtéséhez. Kossuth Lajos szerint az egyezkedés a nemzet önérzetét és erejét elzsibbasztja. 1989 megegyezésének hibáit 1956 szellemében kell kijavítanunk. Közös érdekünk a demokrácia működését veszélyeztető hazugság és korrupció felszámolása, a közbiztonság devalválásának megszüntetése.

Közös elvárásunk, hogy egy rendőr se taposson nemzeti lobogót, senkinek a kezéből ne csavarjon ki 56-os zászlót, ne verjen, ne kínozzon elfogott tüntetőket.

Tisztelt emlékező Közösség!

Azzal a bizakodással zárom beszédemet, hogy Páskándi Gézához hasonlóan nagyon sokan hálásak vagyunk 1956-nak:

„ISTENEN KÍVÜL MÁR CSAK 1956-NAK VAGYOK HÁLÁS, AMELY ÚJRA MEGMUTATTA NEMZETEM RÉGI MÉLTÓSÁGÁT!"