Pápai SZC Jókai Mór Közgazdasági Technikum és Kollégium - Tanulóink írásai

Rózsa Boglárka: Értékes elmúlás

mgeza — Fri, 15 Jan 2021 07:56:13 +0000

Tölgyfa vagyok a határon, két ország között,

elbújtatom, aki a rossz elől hozzám szökött,

megóvom a vándort, aki az esőben fázik,

megvigasztalom, aki szerelemre vágyik.

Madárka, az ágamon helyet adok neked,

vaddisznó, a termésemmel éld túl a telet.

Avaromban sün télre elbújik,

odvamban mókus a párjával elszundít.

Kérgem alatt bogarak fejlődnek,

gyökeremnél rókakölykök rejtőznek.

Az emberek mégis kivágnak,

de még úgy is jót teszek a világnak:

szobor leszek egy történelmi helyen,

jelképként állom meg a helyem.

Sági Máté: Csodamag

mgeza — Fri, 13 Nov 2020 09:04:17 +0000

Egyszer volt, hol nem volt, egy távoli vidék távoli országában élt egy király. Ennek a királynak volt egy szépséges leánya, akinél e világon nem akadt szebb teremtés. Történt egyszer, hogy a királylány megbetegedett. A király magához hívatta a legjobb doktorokat, gyógyítókat, mágusokat, de egyikük sem tudta meggyógyítani a királylányt. Ezért a király nagy bánatában kihirdette, hogy aki meg tudja gyógyítani a lányát, az bármit megkap, amit csak kíván.

Meghallotta ezt egy háborúból hazatért vitéz, aki elhatározta, meggyógyítja a királylányt. Felült hát lovára és elindult a falu bölcséhez, hátha tud valami módot a lány meggyógyítására.

– Adjon isten, Öregapám!

– Mi járatban erre, fiam?

– Hallotta-e kend, mi történt a királylánnyal?

– Hallottam, fiam.

– Azért jöttem, hátha tud valami gyógyírt a királylány bajára.

– Gyógyírt nem tudok, fiam, viszont a legmagasabb hegy legmagasabb pontján található egy Csodamag, ami teljesíti azt, amire a legjobban vágysz. De vigyázz, fiam, a Csodamagot egy pokolfajzat őrzi .

– Öregapám, az én kardom mindent kettéhasít, ami elé kerül.

– Ó, fiam az evilági fegyverek nem okoznak kárt benne.

– Akkor mit kellene tennem, Öregapám?

– A boszorkányok erdejében találod a Szentek Kardját, ha azt megszerzed, akkor legyőzheted a pokolfajzatot.

– Köszönöm a segítséget, öregapám.

– Legyen szerencsés utad, fiam!

A vitéz elindult hát a boszorkányok erdejébe, hogy megszerezze a kardot. Három napon és három éjszakán át lovagolt, mire odaért. Ahogy egyre beljebb merészkedett az erdőbe, úgy lett egyre sötétebb. Egyszer csak a közelben egy nagy máglya fényét látta, s amikor a közelébe ért leszállt lováról, és hallotta, hogy a boszorkányok a máglya körül kántálnak:

– „Álom, álom, mély álom,

a leányra rábocsátott átkos álom”

Ekkor a vitéz rájött, hogy a boszorkányok átkozták el a királylányt. Előrántotta kardját, és elkezdte kaszabolni a banyákat. Az utolsó megmaradt banya kezében a Szentek Kardjával menekülni kezdett, de a vitéz utána iramodott, elkapta, kiragadta kezéből a kardot és nekitűzte vele a boszorkányt egy fának. Lám, az erdő egy csapásra kivirult!

Az erdő így szólott a vitézhez

– Köszönöm, jó vitéz, hogy neked köszönhetően újra érezhetem a friss fuvallatot, a folyók zúgását és a nap meleg sugarait. Hálám jeléül fogadd, tőlem ezt az aranyvértet, ez megvéd téged bármitől.

A vitéz magára öltötte a vértet, felcsatolta derekára a kardot, és elindult a hegyek felé. A hegy tetejére érve egy nagy kaput pillantott meg, elindult felé, ám egyszer csak eléje ugrott egy három méter magas szörny. Szarvai az égig értek, szeme pedig vörösebben izzott, mint a nap. A vitéz előrántotta kardját, mire a szörny elkezdett tüzet okádni, csakhogy a tűz lepattant a varázsvértről. A szörny hatalmas karmaival le akart sújtani, ám a vitéz elugrott előle, megragadta a csodakardját, és átszúrta a szörny szívét. A pokolfajzat felordított és a földre hullott. A vitéz kinyitotta az ajtót, ahol meglátta a Csodamagot. Milyen is volt? Nem volt az semmi szokásoshoz hasonlatos.

Fogta és eltette az erszényébe. Ezután visszalovagolt a királyi udvarba és belépett a palotába. Látta, hogy a király a trónján ült és zokogott. A vitéz így szólott:

– Ne búsuljon, felséges uram, megtöröm a lányán ülő átkot.

– Miből gondolod, vitéz uram, hogy a lányomat elátkozták?

– Jártam a boszorkányok erdejében és hallottam, hogy átkot kántálnak. De nyugalom, felség a banyák már nem okoznak több gondot.

A vitéz ezután megkérte a királyt, hogy vezesse őt a lánya szobájába. Ott ráhelyezte a magot a lány kezére és így szólott:

– Csodamag, azt kívánom, törd meg a lány átkát!

A mag magába szívta a banyák átkát, a királylány felébredt, megpillantotta a vitézt az arany páncélban és egyből beleszeretett. A király megörült, és átölelte a vitézt és leányát. Ezután azt mondta:

– Kérj, amit csak akarsz, megadom néked, derék harcos!

– Nem kérek én más egyebet felséges királyom, csak a lánya kezét, ha ő is szeretné!

A királylány igent mondott, és három napon és három éjjen át tartó lakodalmat csaptak és boldogan éltek, amíg meg nem haltak.

Ezalatt a Csodamag az udvaron egy hatalmas fává nőtte ki magát, melynek aranyalmái teljesítették azok kívánságait, akiket méltónak talált rá. Özönlött a sok nép, hogy lássa a Csodamag Csodafáját. Ha ezzel elkészülök, én is veszem a vándorbotot, és meg sem állok odáig. Hátha teljesül egy kívánságom.

Szücs Kornélia: A halétterem drámája

mgeza — Tue, 27 Sep 2016 10:16:29 +0000

Egyszer egy szép tavaszi estén a Deseda-tó mélyén a nád mellett a halétterem tele volt vendéggel.

Aznap este a szakács boldogan főzte, sütötte a gilisztát, kagylót, algát, csigát, szúnyoglárvát. A küsz szürke kerek tányérokban szolgálta fel az ételeket, majd miután a vendégek megették, elvitte a keszeghez, hogy mossa el őket:

- Csillogjon, villogjon! - mondta a küsz.

- Igenis főpincér úr! - mondta a keszeg.

Az étterem bezárása után a pontyszakács hazafelé tartott. Ám hirtelen odapenderült elé a tavak rémisztője, a csuka.

- Hallod-e te szakács, úgy hírlik sok a vendéged! – mondta a csuka.

- Igen! – felelt a ponty

- Szeretnéd, hogy továbbra is így legyen?- kérdezte.

- Hát hogyne szeretném!- mondta.

- Akkor fizess nekem halpénzt és akkor nem eszem meg a vendégeidet!

- Persze, persze! – mondta rémülten a ponty.

Másnap délben a szakács észrevette, hogy hiányzik a vörösszárnyú keszeg. Megkereste a csukát és kérdőre vonta:

- Csuka, megígérted, hogy békén hagyod a vendégeimet.

- De hát én nem tettem semmit – válaszolta a csuka jóllakottan dörzsölgetve a hasát.

- Jól van, jól van, elhiszem neked, de ha több vendégem eltűnik, hívom Harcsa bácsit.

Az elkövetkező napokban eltűnt a karika keszeg, az ezüst kárász és az angolna is, így a ponty főszakács kénytelen volt segítségül hívni a hatalmas termetű harcsát, aki elvitte a csukát a piszkos börtönbe. A csuka egész úton csak azt hajtogatta:

- Most nem én voltam, nem én voltam.

De senki nem hitt neki. Mint utóbb kiderült a karika keszeg és az ezüst kárász a tó túlsó végében rokonlátogatáson voltak, az angolna pedig visszaköltözött a szülőhazájába.

„Akit egyszer hazugságon érnek, annak nem hisznek többé, ha igazat is mond.”

Hujter Fanni: Az áruló

mgeza — Fri, 21 Feb 2014 13:16:34 +0000

Hujter Fanni

Az áruló

Bezárták egy sötét cellába. Reszketett minden porcikája. Fogalma sem volt róla, hogy mit tesznek vele. Próbált gondolkodni, de túlságosan kétségbe volt esve és rémületében ide-oda járt a szeme a cella azon részein, amit megvilágított a távoli folyosóról beszűrődő gyér fény. Egy pillanat múlva azonban lépteket hallott. Valaki jön értem. El fog vinni – csak ezek a szavak zakatoltak az agyában. Megpillantotta a fekete ruhás idegent, aki már nyitotta is a cella ajtaját.
Ekkor képtelennek tűnő ötlet suhant át a képzeletén. Igen. Menni fog. – gondolta. Az élni akarás utolsó morzsái késztették arra, hogy a mit sem sejtő idegenre támadjon. Hatalmasat taszított rajta, s ezzel sikerült kibillentenie az egyensúlyából. Rohant, ahogy a lába bírta, csupán egyetlen dolog állta útját, nem ismerte az épületet és a kivezető utat.

Már jó tíz perce futott, de úgy érezte mintha állandóan ugyanazok a folyosók kerülnének a szeme elé. Megállt, hogy egy kicsit kifújja magát, ám ekkor ismét léptek zaja ütötte meg a fülét, többen voltak. Várt, de hiába, csak a zaj erősödött szüntelenül. Egyszer csak úgy érezte valaki kihúzza a lába alól a talajt.
Ekkor Tina zihálva felébredt. Végre – gondolta. Az izzadtság patakokban csorgott a homlokáról. Újabb rémálom, mint az elmúlt két évben – mióta a bátyja meghalt – olyan sokszor. Mindig ugyanarról szólnak. Menekülnie kell, bár soha nem tudja kik elől. Sajnos nem csak az álmaiban. Don temetésén két fekete kabátos férfi világosan a tudtára adta, hogy ha kutatni mer Don ügyei után, megölik. Ennek hallatára érthetően halálfélelme volt hosszú időn keresztül, ha egyedül kellett lennie. Épp ezért rokonai segítségét kérte, – mivel bátyja volt az utolsó családtagja – hogy költözzenek hozzá, s készséggel bele is egyeztek. Két hónappal ezelőtt azonban Tina magára maradt. A család elköltözött, mondván a lány már dolgozik, nagykorú, tud vigyázni magára. Azóta a rémálmok egyre többször kínozták. Elérkezettnek látta az időt, hogy fellépjen a rettegés ellen. Már egy ideje próbálta rászánni magát, csak nehezen ment. Érthetően félt, hogy mi lesz a következménye, ha elkezd azok után kutatni, akik megfenyegették. Előfordulhat, hogy csak árt vele saját magának. Barátnője Liv is támogatta, lehetett akármekkora a baj, erre a szeleburdi lányra mindig számíthatott.
Döntött. Ez már túl sok volt neki is. Tudta jól, hogy nagy kockázatot vállal ezzel, a saját bőrét is vásárra viszi. Pont ezért akarta Livet kihagyni a dologból, ám a lány esélyt sem adott neki erre,
sőt már Tina előtt járt egy lépéssel. Jól ismert egy megbízható magánnyomozót, akinek a telefonszámát és a címét belecsempészte a lány táskájába, amikor épp nem figyelt. Amikor Tina ezt észrevette csak fejcsóválva mosolygott, most azonban feltett szándéka volt beszélni ezzel a nyomozóval.
Kikelt az ágyból és elkezdte bepötyögni a piros cetlin található számsort. A nyomozó rögtön felvette a kagylót.
- Igen, tessék!
- Jó reggelt. Tina Wels vagyok.
- Á Liv már mesélt magáról. Rászánta magát, hogy eljön hozzám?

-Igen. Mikor tudna fogadni?

- Akár most is.

- Rendben, indulok.
- Várom.– válaszolt a nyomozó.
Tina kapkodva felöltözött, a reggelit kihagyva már indult is a cetlin szereplő címre. A húsz perces út után meg is érkezett. A magánnyomozó irodája az épület második emeletén helyezkedett el. Egy nagy levegővétel után bekopogott.
- Szabad!
- Á. Maga Tina ugye? – kérdezte mosolyogva.
- Igen. – válaszolta.
- Nézze, valójában Liv már mindenről tájékoztatott az ügy kapcsán. Ezt persze nem szabadott volna elmondanom –nevetett – de gondoltam időt spórolhatnánk, ha rögtön a tárgyra térek. Szóval, az ügy elég kényes, mivel valószínűleg egy nem túl kíméletes bűnöző , és a csatlósai állnak a háttérben. Ennek ellnére hajlandó vagyok elvállalni a nyomozást, és reményeim szerint véget vethetünk az ön félelmeinek.
- Én is ebben reménykedem.
- Rendben. Lenne azonban néhány tisztáznivalónk. Kapott ön bármiféle zaklató üzenetet az eltelt két év alatt?
- Sajos azt kell mondanom, hogy igen. Minden harmadik hónapban megkapom ugyanazt az üzenetet. Figyelmeztetnek, hogy figyelnek és bármikor meglátogathatnak, de eddig hála Istennek még nem tették meg.
- Egyedül él?
- Igen.
- Első lépésként ezen kell változtatni. Így könnyű célpontot ad az ellenségeinek. Kezdje is el a költözést. Fogadja meg a tanácsomat. Menjen haza és küldjön egy listát az ismerőseiről, akiket majd átvizsgálok.
- Rendben. Köszönöm. Viszlát.
- Viszlát.

Tina megfogadta a nyomozó tanácsát. Liv természetesen ragaszkodott hozzá, hogy az ő lakása legyen az ideiglenes szálláshelye, amíg az ügy hátterére fény nem derül. Gondosan elküldte a kért nevek listáját, ügyelve arra, hogy nehogy kihagyjon bárkit is.
Alig várta, hogy valami eredménye legyen a kutatásnak. Tudta, hogy sok idő szükséges az alapos vizsgálathoz, mégis majd eszét vesztette a várakozástól. A napok csigalassúsággal teltek, a máskor szeretett munka is csak nyűg volt a számára, míg a keresés ötödik napján meg nem szólalt a telefonja.
- Halló. Harry maga az? – kérdezte izgatottan.
- Igen. Én vagyok. Szeretném megkérni, hogy fáradjon be az irodámba, azonnal. Megtaláltam a válaszokat amiket keres – nem hangzott túl lelkesnek.
- Igen. Megyek. Máris. – és letette a kagylót.
Hirtelen idegesség szorította görcsbe a gyomrát. Ennyire rossz lehet a helyzet? Talán sosem lesz vége? – folyton ezek a kérdések jártak a fejében.
Mire az irodába ért, minden lehetőséget mérlegelt és igyekezett felkészülni arra, amit hallani fog.
- Jó napot Harry.
- Jó napot. Jobb lesz, ha leül.
- A frászt hozza rám.
- Elnézést.Szóval...az unokatestvéréről lenne szó.
- Mi? Chrisről?
- Igen. Alapos kutatást végeztem, ami alapján kiderült, hogy az ön elhunyt édesapja egy külföldi utazása alkalmával olyan műtárgyhoz jutott, mely igen nagy értékkel bír. Ha eladnák akkora összeghez jutnának amelyből egész életüket leélhetnék anélkül, hogy a kisujjukat megmozdítanák. Mivel az ön szülei és bátyja is elhunyt már, ezért ön az egyetlen örökös. Az ön unokatestvére egy véletlen folytán tudomást szerzett erről, ezért mindent elkövet annak érdekében, hogy az örökség rá szálljon. Ezért bármire képes. Sajnos az ön bátyja , Don is Chris kapzsiságának áldozata lett. Őszintén sajnálom. Ezenkívül utánanéztem a fenyegetéseknek is. Mind csak azért történt, hogy ön ne szaglásszon a bátyja ügyei után, ugyanis Don rájött a titokra és meg akarta akadályozni Christ tervei megvalósításában. Sajnos későn jött rá a lelketlenségre ami benne lakik és szerencsétlenségére maga kereste fel az ön unokatestvérét.
Tina dermedten ült a székében. Fal fehér lett az arca. Apu nem mesélt semmiféle műtárgyról, vajon miért nem? Honnan juthatott hozzá? – Úgy érezte idegen lett a saját családjában. Nem tudta megérteni hogy tehetett ilyet Chris, a saját vére. Gyilkolt, pénzért ölte meg a bátyám. – gyűlölet lobbant fel benne.
Eddig is kevés emberben bízott, ez az eset azonban még jobban megkeményítette a lelkét.
- Mit tehetek most? – kérdezte rideg hangon.
- Javaslom, indítson azonnal eljárást ellene. Ha kell elkészítem önnek a beadványokat, bármiben a rendelkezésére állok. Ismerősökkel is rendelkezem a rendőrségen.
- Köszönöm. Véget vetek ennek amilyen gyorsan csak lehetséges. Sosem bocsátom meg neki az elmúlt két évet. Az állandó rettegést. Ahogy mondani szokás, mindenki azt kapja amit megérdemel. Ezalól Chirs sem lesz kivétel. Befejezem amit a bátyám elkezdett.